Bármerre járunk

Márciusban döntöttük el Attilával, hogy elmegyünk Anneke novemberi eindhoveni koncertjére, majd gyorsan neki is álltunk a jegyek online beszerzésének. Mivel különleges eseményről volt szó (25 éves jubileumi koncert), számítani lehetett rá, hogy hamar elfogynak a belépők. A szervezők ezért második koncertet is hirdettek, erre sikerült végül jegyeket kapnunk.

Ezután jó hosszú ideig nem is beszéltünk a dologról, majd októberben elkezdtünk újra mozgolódni a témában, lefoglaltuk a szállást és megvettük a repjegyeket. Nagyjából 8-10 nappal az indulás előtt néztem át komolyabban a látnivalókat és készítettem listát róluk. Szűk négynapos kirándulásról volt szó, pénteki indulással és hétfői érkezéssel.

Péntek fél 11-kor találkoztunk a ferihegyi „kettesbé” terminálon, az Easyjet járata időben, kettő óra előtt valamivel landolt – kissé rázósan – az amszterdami Schipol reptéren. Az időjárás szeles, hűvös, esős volt, de nagyjából erre számítottunk. A terminál több pontján találhatók tömegközlekedési jegyeket árusító kioskok, a sárga színűek a vasútra, a kékek a városi tömegközlekedésre érvényes jegyeket/bérleteket adnak. Mi háromnapos városi bérletet váltottunk (28€), ami a helyközi járatokra nem, viszont a reptéri transzfervonatra megfelelőnek bizonyult. Ezt ekkor még nem tudtuk, a helyközi 342-es buszjáratra felszállva közölte velünk a sofőr, hogy ez a bérlet itt nem megfelelő, ezért külön jegyet kellett vennünk. Ez a járat nem a városba, hanem a reptértől délre lévő agglomeráció felé halad és éppen útba ejti az Aviation Megastore nevű modellszaküzletet, ami tudomásom szerint a világ egyik legnagyobb repülőgép modell és makett üzlete. Ez tervezett úticélunk volt, néhány perc múlva széles mosollyal az arcomon és egy Boeing 777-300-as Air New Zealand festésű repcsivel a hónom alatt távoztunk a helyszínről.

Visszatérve a reptérre, az Amsterdam Centraal felé tartó gyorsvonatra szálltunk fel. Kalauz, jegyellenőr nincs, a bejárat előtt egy automata érzékelőhöz kell érinteni a kártyát, ugyanezt a műveletet ismételjük az állomást elhagyva, kifelé is. Ez minden tömegközlekedési eszközre igaz a városban: felszálláskor és leszálláskor is érvényesíteni kell a jegyet, bérletet. A központi pályaudvarra megérkezve gyorsan ellenőriztük az útvonalunkat a szállásig, és rövid téblábolás után ráakadtunk a villamosmegállóra. A pályaudvar egyébként emblematikus helyszíne a városnak, az épület 1889 óta áll itt, alatta metróállomás, előtte villamos végállomás üzemel. Jelenleg a tér nagy része felújítás alatt áll, az óriási embertömeget külön forgalomirányítók terelik és biztosítják a haladást a gyalogosátkelőhelyeken. A pályaudvart a Damrak, a város legforgalmasabb útja – ahol több villamosjárat is halad – köti össze egy másik fontos helyszínnel, a Dam térrel, ahol a Holland királyi palota is található. Mi a tizennégyes villamossal indultunk a város keleti részébe, ahol a szállásunk volt. Útközben csodás épületek mellett haladtunk el, rögtön feltűnt a város különleges hangulata, ami az egyedi megjelenésű házaknak, a mindenhol feltűnő csatornáknak és a rajtuk átívelő kis hidaknak köszönhető. Bő tíz perc zötykölődést követően, a combino végül megállt Zeeburgerdijk megállóban, ami már Zeeburg negyedben, Amszterdam keleti városrészében található. Nem először látok külföldön combino típusokat, itt szinte az egész városban ezek, néhány vonalon egy régebbi típus fut. Mindig elcsodálkozom azon, hogy mennyivel logikusabban is be lehet rendezni ezeket a járműveket, mint ahogy nálunk, a 4-6-os vonalon vannak kialakítva. A villamosokra az első és az utolsó előtti ajtókon lehet felszállni, a jegyeket érvényesíteni kell az érzékelőnél. Akinél nincs jegy, az vehet a járművezetőnél, illetve a villamos hátsó részén helyet foglaló kalauznál, aki a hátsó ajtós felszállás korrektségét hivatott ellenőrizni. A jogosulatlan felszállást a többi ajtónál egy belső lengőkapu akadályozza, ami csak kifelé nyílik. Ez a rendszer talán hatékonyan kiszűri a bliccelést, cserébe viszont durván lassítja a közlekedést. Néha percekig is áll a megállóban egy-egy villamos, ezért a járatok folyamatosan egymást érik.

A szállásunk (Stayokay Oost Amsterdam) egy régi, patinás épületben volt, amit néhány éve használhatnak erre a célra, a booking szerint korábban iskola volt. A besorolása alapján hostel, többágyas hálótermek, kétágyas szobák, hatalmas közös helyiségek, étterem, egy bár, mozi és színház kaptak benne helyet. A recepción kedves volt a személyzet, gyorsan elmondtak minden tudnivalót, mi pedig lepakoltunk a szobánkba és máris indultunk vissza a városba.

Bőven besötétedett mire visszaértünk. A végállomás előtt nem sokkal szálltunk le, és megkerestük aznapi gasztro-célpontunkat, a „The Lebanese Sajeria” nevű libanoni éttermet. Itt tortillaba (vagy ahhoz hasonló pékáruba) tekert marhahúsos, labnehvel, paradicsomszósszal és mentával ízesített ételt ettünk. Rendben volt, remek kis street-food. Én a városi látnivalókkal készültem, Attila pedig a gasztro részeket vállalta magára. Nagyjából kiegyensúlyozott volt a két téma, remekül sikerült szinkronba hozni a különféle ételkóstolásokat a városnéző túrával.

A libanoni étteremből konkrét cél nélkül kezdtünk sodródni a turista forgataggal, próbáltunk egy helyet találni, ahova beülhetünk meginni egy sört, de szinte mindenhol teltház volt. Végül egy nem túl ígéretes helyen kötöttünk ki, ahol méregdrágán ittunk egy sört (majdnem 15€ volt a két korsó), majd odébb állva, a csatornák között vezető utak mentén végül eljutottunk a híres vöröslámpás negyedbe. Ez a környék tipikus példája annak, hogyan lesz egy egykor funkcionális városrészből majdnem kizárólag turistalátványosság. A hömpölygő tömeg az ajtók felett lévő vörös lámpákat (led-sorokat) követve halad utcáról utcára és mosolyogva bámulják a magukat unottan illegető prostituáltakat. Állítólag jövő évtől kezdve tilos lesz városnéző túrákat szervezni erre a környékre, akkora a zsúfoltság. Bár láttunk egy-egy betérő vendéget a hölgyekhez, az egésznek manapság látszólag annyi a célja, hogy a környékre csábítsa a turistákat és azok bemenjenek valamelyik vendéglátó egységbe, szexshopba, vagy élő szexműsort bemutató helyre. Mentünk néhány kört a környéken, megittunk egy-egy sört közben, ami egyébként tilos, 95 € bírság jár érte. Ez nagyon vicces egy olyan városban, ahol számlát adnak a prostik és az utcákon vágni lehet a különféle alagsori barlangokból kiáradó fűszagot. Később aztán újra a Damrakon kötöttünk ki, közel a Centraal-hoz. Itt beálltunk egy sültkrumplishoz, ahol kaptunk egy hatalmas adag mogyorós-majonézben úszó krumplit, ami pont jól jött este tizenegy óra magasságában. Ezzel zártuk a napot, a késő éjszakáig járó tizennégyes villamossal hazamentünk.

Az éjszaka elég rosszul telt, mivel az egykor iskolaként működő Stayokay hostel ablakai szinte akadály nélkül engedték be a hideg levegőt a szobába. Reggel panaszt is tettem, amit rövid vizsgálat követett a személyzet részéről, majd egy szürreális közjáték után (egy tárgyalótermet akartak a fagyos szoba helyett adni, nonszensz) végül ígéretet kaptunk rá, hogy estére új szobát kerítenek nekünk.

Kellemesen indult a nap, délelőtt alig lézengtek az utcákon, mi pedig az indonéz városrészből indulva, a hármas villamossal dél-nyugati irányba haladtunk a város leghíresebb zöldterülete, a Vondelpark felé. Kellemes hely, pihenni, sportolni járnak ide az emberek, ha jobb idő van, talán piknikeznek is. Rengeteg a szabadtéri sportpálya és az ezeket használó emberek. Dísztavak és patakocskák felett átívelő hidak és az évszak miatt már zárva tartó kerthelyiségek. A park déli részén egy cukrászdát kerestünk, amit meg is találtunk, de a kínálattal nem voltunk elégedettek, ezért a közeli VLAAMSCH BROODHUYS nevű pékségbe ültünk be kávézni és egy süteményt enni, remek hely.

A következő sarkon felszálltunk a kettes villamosra és a múzeumnegyed felé vettük az irányt. A megálló mellett közvetlenül található a Stedelijk múzeum, ami kortárs és modern művészeteknek ad otthont. Az épület egyik fele régi, a tizenkilencedik századi városképbe illő, míg a másik nagyon modern, Attila szerint egy nagy fürdőkádra hasonlító, dobozszerű építmény. A múzeumnegyed további híres látnivalói, a Van Gogh múzeum, és a valószínűleg legtöbb látogatót vonzó Rijksmuseum. Mivel túl sok időnk nem volt, ezért csak az utóbbiba mentünk be. A holland festészet fénykorának legjelentősebb kiállítóhelye ez. Egyikünk sem nagy kultúr-arc, de azért néhány festményt és más kiállítási tárgyat igazán lenyűgözőnek találtunk. A múzeum talán leghíresebb képe, Rembrandt Éjjeli Őrjárat című alkotása valóban grandiózusnak tűnt, bár teljes egészében nem volt látható az éppen zajló restaurációs munkák miatt. A múzeum aulájában szerettem volna egy timelapse videót készíteni a nagy jövés-menésről, de ezt rossz néven vette a biztonsági őrség egyik tagja, ezért lemondtam a tervről.

Kulturálódás után felkerestünk egy coffeeshop-ot, ahol zöldfülű turistaként inkább csak nézelődtünk (na jó, volt egy süti is), aztán visszakóvályogtunk a belső csatornák által határolt területre, ahol a Huis Marseille nevű fotográfiai múzeum egyik kiállítását, Berenice Abbott huszadik század elején készült, New Yorkot bemutató fotósorozatát néztük meg. Gyönyörű épület, érdekes felvételek a kialakuló metropoliszról. A két sarokra lévő Van Wonderen Frieten nevű helyen bevágtunk egy-egy adag sültkrumplit (előétel gyanánt), majd indultunk mai gasztro-célpontunk, a Long Pura nevű indonéz étterem felé.

Amszterdam egyébként fantasztikusan sokszínű, a gasztronómiát illetően is. A belváros nagy részét bejártuk és megszámlálhatatlan cukrászdát, pékséget láttunk. Óriási a választék a különféle habos süteményekből és furcsamód a churros is nagyon népszerű. Egymást érik az argentin steak éttermek. A gyarmati idők miatt rengeteg indonéz étterem van a városban, sőt indonéz negyed is. A street-food választék is bőséges. A tradicionális heringes szendvics szinte mindenhol megtalálható, a számunkra nagyon bizarr melegétel automaták (pénzbedobós és kártyás kivitelben) szintén a sláger kategória (kétes állagú hamburgerek és bundázott húskészítmények vásárolhatók belőle). Sültkrumpli. Minden utcában van legalább egy sültkrumplit árusító hely. Szóval, aki jókat akar enni, annak Amszterdamban a helye.

A Long Pura-t is Attila nézte ki, az étterem este hatkor nyitott, de online foglaltunk asztalt előtte, hátha sokan lesznek. Érkezésünk után nem sokkal valóban megtelt az étterem, úgy látszott felkapott hely lehet, voltak, akik várni is hajlandók voltak a szabad asztalra. Háromfogásos menüt rendeltünk, amihez leves, nyolcféle főétel (kis adagok, különböző ízesítésű húsokkal) és desszert járt. A világot nem váltotta meg, de mindenképp egyedi és érdekes ízvilágú vacsora volt.

Innen kimentünk ismét a főpályaudvarra, hogy az északi városrészt elválasztó csatorna partján megnézzük Amszterdam tudományos és technológiai múzeumát, a Nemo-t. A szupermodern épületet olasz építész tervezte, egy hajóra hasonlít, tetejéről állítólag pazar kilátás nyílik a városra (sajnos nem mentünk fel, mert akkor még nem tudtuk, hogy az éppen bezáró múzeumtól függetlenül látogatható). Ezután nem maradt más hátra, mint egy hatos pakk Leffé-vel felszerelkezve visszamenni a szállásunkra, és egy közösségi helyiségben kellemes beszélgetés mellett elfogyasztani azt. Estére új szobát is kaptunk, így helyreállt a világ rendje.

Reggel kicsekkoltunk a szállásról és közben kértünk némi segítséget a délelőtti programunkhoz. Szerettünk volna részt venni egy csatorna hajótúrán, amivel kapcsolatban a recepción láttunk korábban szórólapokat. Gyorsan megegyeztünk a részletekről a recepcióssal és vígan távoztunk a napfényes délelőtti időjárásban. Elsőként a Mr. Stacks nevű vegán palacsintákat kínáló cukrászdába mentünk. Itt szuper, háromszintes, gyümölcs és csokiszirupos palacsintát kaptunk, eper, kókusz és áfonyadarabokkal. Lenyűgöző volt! Mivel a következő sarkon volt egy metróállomás és én köztudottan óriási rajongója vagyok a kötöttpályás tömegközlekedésnek, ezért Rokin állomásig metróval haladtunk tovább. Amszterdamnak nagyjából fele annyi lakosa van, mint Budapestnek, mégis egy metróvonallal több és néhány kilométerrel hosszabb pálya jutott a városnak. Az 52-es vonalon utaztunk, ahol Alstom szerelvények futnak, nagyon hasonlóak a pesti metrókocsikhoz. Az állomások kialakítása leginkább a négyes metrót idézik.

A Dam térről a Damstraat-on keresztül kisétáltunk a vöröslámpás negyed határán lévő csatornapartra, ahol kábé tíz percet várakoztunk a sétahajónkra. Megérkezése után, a kapitány közölte, hogy akadt némi kommunikációs probléma a központtal, nem kapott információt a csoportról időben, ezért nagyjából fél óra múlva tudott csak elindulni. Kihasználva az időt elszaladtunk a Dam tér közelében lévő Zoutsteeg utcába, ahol a legjobb heringes üzletet, a Rob Wigboldus halkereskedést találtuk. A pult mögött őszes, öreg bácsi álldogált, nagy örömmel szolgált ki minket. A menü a szokásos: buciban két szelet füstölt hering, savanyú uborkával és apróra vágott hagymával (3.75 €). Fenomenális!

Visszaérve a hajóállomáshoz konstatáltuk, hogy a jármű majdnem teljesen megtelt, amíg mi a szomszédos utcában falatoztunk, de azért még akadt egy-két hely, gyorsan le is huppantunk a hajó egyik oldalába. Nyitott fedélzeten, egy bárszekrényt körbe ülve indultunk a túrára, ami körülbelül egyórásnak ígérkezett. Nagyjából húszan lehettünk a hajón, plusz a kétfős személyzet, egy szép hosztesz lány és a kapitány, aki az indulást követően rögtön belekezdett a városi látnivalók ismertetésébe. A lány funkciója nagyjából annyi volt, hogy felvette és teljesítette az italrendeléseket, ami többnyire Damrak ginből állt, Állítólag jó áron mérték a hajón az italt, a kapitány szerint ez a legjobb gin egész Hollandiában és a vesztünkbe rohanunk, ha nem veszünk belőle legalább egy üveggel (talán ennyire nem ragadtatta el magát, de tényleg sokszor felhozta a témát). Mentünk egy viszonylag nagy kört, de még így is csak a csatornagyűrűk egy kis részét jártuk be, mivel összesen 165 csatorna és több, mint 1200 híd van a városban. Az Öreg templom – ami az egyik legrégebbi épület a városban - és a vöröslámpás negyed között haladtunk, amikor kapitányunk felfedte a szinte az összes épület homlokzatából kiálló vasrúd és az azon lógó kampók titkát: sok épület raktárként funkcionált a múltban, a hajókról a kampókon átvetett kötelek segítségével rakodták ki az árut. A Velencét idéző szakaszok után a Centraal környéki vizekre értünk, a Nemo múzeum mellett visszafordultunk a város belső részei felé, láttunk néhány méregdrága lakóhajót, egyiket-másikat több mint egymillió eurós áron hirdetik. A „hét híd” nevű közkedvelt szakaszon is keresztülhajóztunk, a többi szakaszon a csatornák íve miatt nem látható egymás után ennyi átkelő, ezért itt remek fotókat lehet készíteni. A széles Amstel folyón is hajókáztunk egy keveset, kapitányunk színes történeteket mesélt az útba ejtett helyszínekről és épületekről, illetve néhány híresség környékbeli kalandjairól. Gyorsan eltelt az egy óra, a hajó beszállás helyén kötött ki újra, aztán sitty-sutty máris újra a Dam téren találtuk magunkat. Itt hatalmas parádé volt, november 17-én a Mikulás (Sinterklaas) holland megfelelője érkezik meg a városba, amit jól meg is kell ünnepelni a helyiek szerint. Mivel mi már éppen kinőttünk a gyerekkorból és amúgy is csak a Télapóban hiszünk (ami a kommunista verziója), ezért inkább kigyalogoltunk a pályaudvarra, feltankoltunk sörrel és ásványvízzel, majd felszálltunk az első Eindhovenbe tartó vonatra.

A kétszintes vonat felső emeletén huppantunk le, és körülbelül egy óra tízpercet utaztunk különösebb történés nélkül, mire megérkeztünk az eindhoveni pályaudvarra. A váróterem előtt vad telefonnyomkodásba kezdtünk a szállásunkat keresve, de felnézve a képernyőből kiszúrtuk az ötven méterre lévő The Student Hotel nevű 24 emeletes magasházat. Gyors szállásátvétel után felfedezőútra indultunk egy közeli városrészbe, és a Hizmet Bakery & Schawarma helyen állapodtunk meg, ahol az eladó ajánlását követve fantasztikus vacsorával koronáztuk meg a hétvégénket, már ami a gasztronómiát illeti.

Végül, és elsősorban, este fél nyolc magasságában megérkeztünk az EFFENAAR koncertterembe, hogy utazásunk tulajdonképpeni célját és értelmét lássuk. Anneke Van Giersbergen még a 90-es évek második felében lopta be magát a szívünkbe. Több koncertjén is jártunk az elmúlt húsz évben, legutóbb négy éve, a budapesti planetáriumban láttuk. Ez a mostani alkalom nagyon különleges volt, mert Anneke idén ünnepelte zenei pályafutása 25. évfordulóját, ezért sok kollégáját, egykori zenésztársát meghívta, és minden korszakából előadott néhány dalt. A színpadot gyakran alakították át, függően attól, hogy éppen vonós együttes, vagy ősmetálarcok kísérték a holland énekesnőt. A dalok között gyakran volt szöveges kommentár és humorosnak tűnő átkötő beszédek (Anneke egy régi barátja vállalta a konferansz szerepet), de ezek sajnos mind flamand nyelven hangzottak el, ezért a közönség nevetését csak zavarodottan visszhangoztuk. A buli nagyjából két és fél órát tartott, a végén a tömeggel együtt hagytuk el a helyszínt, és átkeveredtük az út túloldalán lévő szállásunkra, hogy eltegyük magunkat másnapra.

A hajnali kelés után gyorsan a reptéren találtuk magunkat, a szomszédos pályaudvarról induló 400-as reptérbusszal húsz perc alatt kiértünk. A repülőgép majdnem menetrend szerint indult, és érkezett. Egy szuper hosszú hétvégét sikerült eltöltenünk Hollandiában!