Bármerre járunk

Tíz óra körül hagytuk el a szállásunkat, és indultunk el Rondából. Lassan tudtunk eljutni az autópályáig mert a szokásos éjszakai esőzés után a felhők a hegyek között rekedtek és olyan köd lett, hogy 5-10 méterre alig lehetett látni. Két órába telt míg végül megérkeztünk Linea de la Concepcíon településre, ami a spanyol határon van, közvetlenül Gibraltár mellett. A városból jól látni a hatalmas Gibraltár-sziklát, ami elfogalja az egész félszigetet.

Nem volt igazán nagy forgalom, csak a határátkelő előtt pár száz méterrel torlódtak fel az autók. Itt aztán egészen furcsa dolog történt velünk. A határ előtt nem sokkal az út beszűkül egy kétsávos zárt szakaszra, ahonnan már csak előre lehet menni, nincs megfordulási, vagy kihajtási lehetőség. Éppen fordultunk volna rá az átkelő előtti bekötőútra, amikor az egyik betonterelő felől beugrott egy pasas és elállta az utunkat. Nem hatósági, inkább olyan melós overálban volt, parkolóellenőr félének látszott. Volt vele egy másik ember is, azon láthatósági mellény volt. Megállt mellettünk, kérte, hogy húzzuk le az ablakot, majd valamit hadoválni kezdett rossz angolsággal, hogy autóval, vagy gyalog akarunk bemenni Gibraltárra, de meg sem várta a választ már mondta is, hogy húsz eurót kell fizetnünk, majd úgy csinált, mintha valamit ráírna a szélvédőre. Anita visszakérdezett, hogy pontosan mit akar tőlünk, mire a pasas már ott is hagyott minket és ment a mögöttünk lévő autóshoz, aki meg sem állt neki. Beletelt néhány másodpercbe mire felfogtuk, hogy minket itt most le akartak húzni pénzzel, teljesen jogtalanul. A mellettünk lévő sávban haladó autóból aztán átkiabált egy nő, kérdezte, hogy pénzt akart-e a pasas kérni, mert akkor ne adjunk, sima csaló. Eléggé megdöbbentünk a dolgon, ilyet még nem láttam sehol. A határátkelő előtt láttunk még pár kevésbé trükkös kéregetőt.

Az átkelés egyébként önmagában nem bonyolult, nagyjából egy pofavizit, és már mehetünk is. A gond a határ túloldalán van. Gibraltár nagyon kis területen fekszik, viszont stratégiailag fontos hely, ezért saját reptere van. A helyszűke miatt a futópálya közvetlenül a városba vezető úton fekszik, pontosabban keresztezi azt, ezért ha fel-, vagy leszálló gép halad rajta, akkor lezárják a bekötő utat két óriási sorompóval. Ilyenkor a határ túloldaláig áll a sor. Összesen három repülőt vártunk meg, míg bejutottunk a városba. Itt aztán hihetetlen zsúfoltság fogadott minket. A város nagyon kicsi, de iszonyú sok autót látni. Tömegközlekedés is van, 9 vonalon járnak buszok, illetve van egy sikló is, ami a szikla tetejére viszi az utasokat. Meglepő, de nem bal oldali közlekedés van, a gibraltári rendszámos autók is balkormányosak, azt gondoltam, mivel angol terület, ezért itt is bal oldali közlekedés lesz.

Gibraltárnak saját kormányzata, parlamentje, pénzneme van. Az angolok a spanyol örökösödési háború után kapták meg Gibraltárt, bár a mai napig vita van a két ország között a területről. Nagyon sokféle ember él itt. Angolul beszélő spanyolok dolgoznak az üzletek nagy részében. A város főutcájában divatüzletek, kávézók, gyorséttermek vannak. Az Angliában szokásos közterületi kellékek itt is megvannak, a piros telefonfülke, a piros postai leveles láda, és állítólag jár emeletes busz is, de ezt nem láttuk. Nagy kincs a terület, a saját lakás, ház. Egy újépítésű ház ingatlanjait állítólag órák alatt eladták nemrég. A városállam az Európai Unió része (egyelőre), de a kiválás után nagy gondban lesznek, mert gazdaságilag ezer szállal kötődnek Spanyolországhoz. Mindezeket Charlie-tól tudjuk, akivel a nap egy részét töltöttük.

 Gibraltáron van nagyjából 6-7 fontosabb látnivaló, ezek nagyrészt a sziklán, vagy a szikla túloldalán vannak. Autóval, helyismeret híján szinte lehetetlen közlekedni, le is raktuk egy parkolóban, a sikló alsó állomásánál. A legnépszerűbb feljutási lehetőség a hegycsúcsra a sikló. Napközben rengetegen várnak rá, azt mondják több mint egy órás sorban állás után lehet csak feljutni. Ezen kívül lehet még menni gyalog is, de az ilyen hőségben öngyilkosság, egy kilométer széles és kétszer magasabb hegyről van szó, mint a Gellérthegy. Még egy lehetőség van, a privát taxicégek ajánlatát igénybe venni, ami nemcsak sima transzfer, de idegenvezetés is jár hozzá. A siklóállomás közelében tanácstalankodtunk, mikor odajött hozzánk egy hetven körüli, napbarnított bőrű pasas, és felajánlotta, hogy felvisz minket a hegyre egy kisbusszal, néhány perc múlva indulnánk is. Gyorsan mérlegeltük a lehetőségeinket, majd elfogadtuk az ajánlatot. Nem volt túl olcsó, ketten összesen 70 eurót fizettünk, de sokkal olcsóbban nem jöttünk volna ki a siklóval sem, és mint kiderült, Charlie remek idegenvezető, minden tud a városról, itt született, és élt egész életében. Tehát két idősebb párral indultunk, Charlie rögtön indulás után nekiállt magyarázni, hogy mit kell tudni az éppen látható épületekről, területekről. Először a hegy közepén lévő kilátóponthoz vitt, a Herkules oszlopainak emlékművéhez. A legenda szerint ugyanis Gibraltár az egyik Herkules által emelt oszlop, a másik pedig a marokkói oldalon lévő, nagyon hasonló Ceuta, ami pedig spanyol terület. Megmutatta a katonai támaszpontot is, közben elmesélte a közelmúlt történelmi eseményeit, illetve a város gazdasági életéről is mondott néhány dolgot. Van egy kőolaj-finomítójuk és a katonai támaszpont is ad munkát a helyieknek. Következő állomás a Saint Michael barlang volt. Egy nem túl nagy cseppkőbarlang ez, ami szépen meg van világítva belül, halk zene is szól, és a fő csarnokában koncerteket, rendezvényeket tartanak.

Már a barlang előtt megjelentek a majmok. Gibraltáron van egyedül vadon élő majom Európában, berber-makákónak hívják őket. Van egy mondás, hogy az angolok addig maradnak itt, amíg a majmok is itt élnek. Charlie elmondta, hogy pár éve már etetik őket, mert természetes környezetükben nem találnának elég táplálékot. Nagyon sokan, talán több százan is vannak, és teljesen szabadon járnak, kelnek mindenhol. Eleinte viccesnek tűnnek, de aztán feltűnik, hogy teljesen megszokták az emberek közelségét, nincs bennük semmi félelemérzet. Ez egy idő után elég ijesztő, ugyanis simán kivesznek bármit az ember kezéből, sőt láttuk, ahogy a velünk együtt utazó fickó hátára ráugrott az egyik, kinyitotta a táskáját (simán tudják hogy működik a cipzár) és elkezdte kipakolni a táskát. Sajnálom, hogy nem tudtam lefilmezni, nagyon durva volt. Mikor a férfi felesége próbálta elkergetni, hirtelen agresszív lett (a majom, nem a férj) és durván rávicsorgott, a fogai pedig elég félelmetesek voltak. Én sem jártam túl jól. Éppen az egyik korláton ülőt fotóztam a kisbusz mellett, mikor a járgány tetején két majomnak nézeteltérése támadt, az egyik lelökte a másikat, ami pont a fejemre esett. Kicsit berezeltem, de hál istennek ők még jobban, és gyorsan elpucoltak. Szóval cukik, meg jópofa az egész, de azért mégiscsak vadállatok, nem lenne szabad kézből etetni őket (ahogy például mi is csináltuk, persze Charlie biztatására).

Innen még két kilátóponthoz vitt minket Charlie, mesélt még ezt azt, például, hogy a határ lezárása Franco idejében milyen sok gondot okozott és most kicsit attól tartanak, hogy a brexit majd újra hasonló problémákat vethet fel, végül utolsóként minket rakott ki a siklóállomásnál (korrekt módon mindenkit odavitt, ahova kérték). Azért autóval még elgurultunk a sziget másik felére, az Európa kilátóponthoz, ahol egy hatalmas mecset áll, közvetlen a parton pedig egy világítótorony. Az öböl túloldalán pedig látni Marokkó partjait, ami fél órányi hajózásra van.

Végül elindultunk a mai szállásunk felé, ami a határ másik oldalán van, Linea de la Concepción településen. Ez az oldal kicsit lepukkant, bár a tengerpart csodálatos, a házak lakótelepi hangulatot idéznek. Beugrottunk vacsizni egy közeli étterembe, aztán visszakocogtunk a hotelba.