Vegyes érzésekkel indultunk el Sevillából ma reggel. A város nagyon szuper, tele szebbnél szebb látnivalókkal, de sajnos ennyi mindent nem lehet egy délután alatt megnézni. Már Granadában éreztem, hogy túlvállaltuk magunkat, az utazással együtt nem fér bele egy napba egyik andalúz város sem, talán csak a kisebbek, mondjuk Tarifa vagy Jerez. Tanulság a jövőre nézve, hogy kevesebb látnivalóval kell beérni, vagy több napra kell tervezni. A másik következtetés pedig, hogy Sevillába vissza kell jönni, mert a legszebb spanyol városok egyike, ráadásul van közvetlen járat Budapestről.
Sevilla a negyedik legnagyobb város Spanyolországban, az andalúz tartomány fővárosa, kulturális központ, ahol világkiállítást és más nemzetközi hírű eseményeket rendeztek. A város egyik főtere a Plaza Espana az 1929-es Ibero-Amerikai kiállításra épült, a hatalmas félköríves épület, neomudéjár stílusú, ami az európai stílusokat ötvözi az iszlám építészeti hagyományokkal. Grandiózus, lenyűgöző látvány. Éppen délelőtt emlegettem Anitának, hogy jó lett volna egy flamenco estre elmenni valahova, aztán ahogy sétáltunk a téren, az épület középső részének árkádjai alatt meghallottuk a gitár és kasztanyetta hangját, és máris egy flamenco előadásba csöppentünk. Két nő és három férfi adták elő a jobbnál jobb flamenco dalokat és táncokat, a műsor végén hatalmas tapsot kaptak a köréjük gyűlt turistáktól.
Innen a Santa Cruz negyedbe mentünk, a királyi palota, az „Alcazar” szomszédságában lévő zegzugos utcák és házak több évszázada állnak itt. Az Alcazar mellett a Sevillai katedrális áll, ami a világ legnagyobb gótikus temploma. Itt választanunk kellett, hogy melyiket nézzük meg, és mi az Alcazart választottuk. A bejutás kicsit az Alhambrához volt hasonló, sőt, maga az épületegyüttes is. Itt nem időpontra várják a látogatókat, mint Granadában, de azért szorgalmazzák a jegyelővételt, aminek a helyszíni sorban állás után nem sok értelmét láttuk. Az előre váltott jegyekkel körülményesebb volt a bejutás, mint a helyszínen vásároltakkal. Az Alhambra párhuzam bent még nyilvánvalóbb lett, a palota egyes részei nagyon hasonlóak az Alhambrához, sőt bizonyos termek nemcsak hasonlóak, de sokkal jobb állapotban is vannak, mint a Granadai várban.
A Guadalquivir folyó partján megnéztük az Aranytorony nevű műemléket, amit valamikor a tizenharmadik században építettek katonai célokra, ma múzeum működik benne. A tornyot többször megrongálták a földrengések, de remek állapotban van, mivel folyamatosan karban tartják.
A 2011-ben épült Metropol Parasol-t is megnéztük a város Encarnacíón nevű terén, ami fából készült, óriási, összenőtt gombákra hasonlít és egy nemzetközi pályázat eredményeként épült meg.
Lali javaslatára betértünk Sevilla legrégebbi tapas bárjába, az El Rinconcillo-ba, ami tényleg szuper autentikus hely, egy benti tábla szerint ezen a néven már 1670-ben is működött étterem a városban. Remek ételeket és italokat kaptunk.
Estére sajnos nagyon elfáradtunk (főleg én), ezért hiába volt a hazafelé út fantasztikus a kis élettel teli utcákon és tereken, képtelenek voltunk talpon maradni és visszatértünk a szállodába. Itt aztán akadt egy kis gondunk a szobánkkal, másikat kellett kérnünk, de a személyzet segítőkész volt és hipp-hopp másik szobában találtuk magunkat.
Sevilla nagyon jó város, szeretnénk még ide visszajönni és több napot eltölteni, mert látnivaló van bőven, a hangulata pedig fantasztikus.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
