Bármerre járunk

Ősziesre fordult az időjárás, elég hűvös volt ma, késő délután néhány csepp eső is esett. Tegnap még nagyon meleg volt, remélem a nyári idő azért még visszatér a következő napokban. Mivel Spanyolország azonos időzónában van, mint Magyarország, de jóval nyugatabbra, ezért elég későn, nyolc óra körül kel fel a nap. Délelőtt tízkor még olyanok az utcák, mint nálunk reggel 6-7 körül, alig lézengenek néhányan. Rendeztünk sorainkat a holnapi utazás előtt, elvittük kimosni a koszos ruháinkat, néhány sarokra találtunk egy automata mosodát.

A nap nagy részét parkokban töltöttük. Dél körül elmentünk a Real Jardín botanikus kertbe, ahol sétáltunk egy nagyot és a kert szélén álló látogatóközpontban megnéztünk egy fotókiállítást.

Eredetileg be akartunk menni a szomszédos Pradoba is, de túlzás nélkül mondom, legalább 300 méteres sor állt előtte, ezért gyorsan elengedtük a dolgot. Helyette megnéztük az Atocha pályaudvar várótermében lévő gyönyörű növényeket, majd Madrid Central parkja, a Retiro park felé indultunk tovább.

A Retiro parkban aztán céltalanul bolyongtunk, megnéztük a rózsakertet, a kristály-palotát, a csónakázó tavat és még néhány nem beazonosított, de csodaszép épület és emlékmű mellett sétáltunk el.

Késő délután Madrid egyik nem annyira ismert, de érdekes helyszínére mentünk, a Plaza de Castilla-ra, ahol a Puerta de Europa ikertornyokat néztük meg. A 15 fokkal megdöntött épületek Madrid modernebb oldalát mutatják be, előtte a Caja Madrid obeliszk áll, amit 2009-ben avatott fel I. János Károly király.

Mai gasztro: ismét a Tripadvisort követve jutottunk el a szállásunk közelében lévő Bodega de la Ardosa nevű bárba. Sajnos egyetlen szabad hely sem volt, ezért a szomszédban lévő Casa Baranda-t választottuk. És mennyire jól tettük! A bár, kocsma, vagy nem is tudom mi ez valójában, legalább száz éves. A berendezés és a dekoráció a múlt század elejéről való. A pult mögött álló hatvan körüli, fehéringes, csokornyakkendős úr tökéletesen passzolt a környezetbe. Kicsit félve léptünk beljebb, mert a hely rajtunk kívül üres volt, de aztán hamar megtelt vendégekkel, errefelé hét órakor még bőven nem vacsoráznak. Asztalok helyett hordókhoz lehet ülni a magasított székeken. Az étlap spanyolul volt, Anita megkérdezte van-e angol nyelvű, mert nem olyan jó a spanyol tudása, mire a pultos bácsi rázni kezdte a fejét, hogy sajnos nincs, de máris jön és elmond mindent. A „nem jó a spanyol tudásom” nem világos, hogy került értelmezésre, mert a pasas villámtempóban kezdte magyarázni a menüt, természetesen spanyolul, mit sem törődve Anita megjegyzésével. Végül valahogy megértettük a dolgokat (én egy kukkot sem), és rendeltünk összesen négy fogást. Ezek persze szintén kis adag ételek (tapas), ahogy mindenhol, inkább amolyan kóstoló többféle ételből. Miután felvette a rendelést, visszabújt a pultba (szó szerint, mert ajtaja nincs a pultnak, alul kell bebújnia), majd nekiállt a chorizot szeletelni. Gyanús volt, hogy nincs konyha ajtó. De akkor vajon honnan jönnek majd az ételek? Kiderült, hogy van egy étel-lift, vagy kis ajtó (pontosan nem jöttünk rá, hogy melyik), ahonnan az ételek egy része érkezik, illetve néha megjelent az ajtóban egy felszolgáló, aki valahonnan hozott egy tányért, rajta a megrendelt ételekkel. Nagyon különleges volt az egész. Közben lassan megtelt az étterem (végül mégiscsak egy étteremben voltunk) és hatalmas hangulat kerekedett, a pultos bácsinak égett a keze alatt a munka, egyfolytában pörgött, lett egy állandó segítője is hirtelen, aki kihordta az ételeket az asztalokhoz. Ismét nagyon jókat ettünk (fűszeres krumpli, sonka, chorizo, fokhagymás-olajos rákocskák) és széles mosollyal az arcunkon távoztunk.

Holnap nagyon korán kelünk, indulunk Andalúziába, megint vonatozunk egy jót, alig várom!