Elindultunk az Uluru felé, ami körülbelül hatszáz kilométerre van Alice Springs-től délre. Útközben tettünk egy közel ötven kilométeres kitértőt, hogy megnézzük a Rainbow Valley természetvédelmi területet a sivatag közepén.
Mielőtt elhagytuk volna a várost még felmentünk az ANZAC Hill-re megnézni egy háborús emlékművet, ami az első és második világháborús ausztrál - új-zélandi hadtestnek állít emléket. A dombtetőről csodás kilátás nyílik a városra és a környező hegyekre.
A Rainbow Valley egy csodás sziklaformáció, amit a Stuart Highway (az országot észak-dél irányban átszelő főút) egyik mellékútjáról lehet elérni. Ez a mellékút teljesen aszfaltozatlan, az egyetlen off-road szakasz amit kinéztünk az út tervezésekor. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű vezetni rajta, de azért meglepett, hogy mennyire nem az. Kicsit több mint húsz kilométer a főúttól, mégis egy órába telt míg eljutottunk ide. Miután letértünk az útról, az első öt kilométer még viszonylag sima volt, de már itt is csak maximum 35-40 km/órával mertem vezetni, annyira rázós volt. Később a körülmények még rosszabbak lettek, a széles, keréknyomokkal teli útnak csak a szélén mertem menni, az kicsit simább volt.
Az autónk bár SUV, nem összkerekes, ezért nagyon vigyáztam rá. Az út teljesen kietlen volt, az égvilágon senki nem jött velünk szemben, vagy mögöttünk. Ezen az elhagyatott vidéken állatoknak sem volt nyoma (egyszer láttunk egy nagyobb gyíkot, illetve a büdös nagy semmi közepén néhány tehenet). Végül megérkeztünk a völgy parkolójába, ahol kempingezésre alkalmas létesítmények voltak ugyan, de itt sem volt egy teremtett lélek sem. Kicsit mindketten idegesek voltunk, mert a Stuart Highwayről való letérésünk óta egyetlen járművet sem láttunk és elképzelni sem mertük mi történne velünk egy műszaki hiba esetén, ugyanis hálózati lefedettség hiányában segítséget egyáltalán nem tudtunk volna hívni. Ez a világ egyik legelzártabb, elszigeteltebb pontja, ijesztő volt ebbe belegondolni.
A Rainbow Valley sziklagerincének lenyűgöző látványa viszont képes volt elfeledtetni velünk a félelmünket, igazán gyönyörű volt. Végül aztán egy kisebb séta és pihenő után elindultunk visszafelé a főút irányába, újabb egy óra volt mire a sivatagból kikeveredtünk a Stuart Highway-re.
Dél felé haladva sokszor elbambultam vezetés közben, a száz kilométereken át húzódó nyílegyenes szakaszokon egy idő után semmi figyelemfelkeltő nem volt, csak a nagy sebességgel mellettünk elszáguldó road train-ek zökkentettek vissza a valóságba. Egy alkalommal meg kellett állnunk, mikor egy marhacsordát hajtottak keresztül az úton.
A Stuart Highway-ről jobbra kellett fordulnunk a 4-es számú főútra az Uluru felé. Itt nemsokára elértük a parkolót, ahonnan remek kilátás nyílt a három maradvány-hegy egyikére, a Mount Conner-re. Korábban itt húzódó hegyvonulat csúcsai voltak ezek a tanúhegyek, amelyeket az időjárás az évmilliók során lepusztított.
Késő délután aztán megérkeztünk a nemzeti parkba, és az "alkonyat kilátópontról" még pár fényképet is készítettünk a sík tájban hatalmas monstrumként elterülő vörös homokkő sziklatömbről, aminek az angolok az Ayers Rock, a helyi törzsek pedig az Uluru nevet adták.
Holnap alaposabban is végigpásztázzuk a környéket, amit csak lehet próbálunk megnézni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
