Mai úticélom a Déli-sziget Csendes-óceán felőli oldalán található, körülbelül félúton Picton (ahova a komp transzferált az Északi-szigetről) és a Déli-sziget legnagyobb városa, Christchurch között. Kicsit zaklatott voltam reggel, nagyon rosszul aludtam, egyrészt mert az egyik szobatársam éjjel dajdajozva érkezett meg, de ami ennél is rosszabb volt, hogy a felettem alvó ismeretlen állampolgárságú lány az éjszaka közepén elkezdett álmában úgy sikoltozni, mint akiben egy konyhakést forgatnak. A vér meghűlt az ereimben, a takarómba kapaszkodva pislogtam hajnalig. Reggel egy szó nélkül pattant ki az ágyból, vidáman rakta össze a holmiját, majd távozott. Megvan a bája ennek a hostel dolognak, nem mondom, hogy unalmas.
Szóval ismét nekivágtam az útnak, átkeltem az itt még nem túl magas Déli-Alpokon (azt hiszem ez már a hegylánchoz tartozik), majd a másik oldalon leereszkedtem a tengerparti útra. Az időjárás nagyon sokat változott a tegnapihoz képest, és úgy általában az eddig tapasztalthoz képest is. Az Északi-sziget nagyrészt szubtrópusi klímájú, a déli ehhez képest óceáni-hegyvidéki. Borús, szeles lett az idő, gyakran eleredt az eső. Útközben azért sokszor megálltam nézelődni a parton. Elvétve egy-egy szörföst láttam, turistákat nem nagyon.
Még az elején említettem, hogy nem volt teljesen fix a programom, de pár napja már mindenképp döntenem kellett, hogy merre megyek tovább. A Déli-szigeten ugyanis nem olyan könnyű a két partszakasz között irányt váltani a Déli-Alpok magas csúcsai miatt. Az időmbe így vagy a keleti, vagy a nyugati oldal fér bele. Az egyik a Ferenc-József gleccsert kínálja, a másik Kaikourát és az itteni fővárost, Chirstchurch-öt. Végül az utóbbi mellett döntöttem.
Kaikourát a bálnales túrák miatt választottam, mindenképpen szerettem volna részt venni egy ilyen kiránduláson. A környékbeli élővilág nagyon érdekes, például itt láttam életemben először vadon élő fókákat. Az egész egy véletlen volt, ugyanis sziklákat akartam a part mentén fényképezni, de ahogy kiszálltam az autóból egyszerre csapta meg a fülem éktelen röfögő hang, az orromat pedig valami elképesztő bűz. Közelebb mentem a parkolót a sziklás parttól elválasztó korláthoz, és akkor láttam, hogy rengeteg fóka, új-zélandi oroszlánfóka pihen és éli társaséletét a közeli sziklákon.
Kaikourában végül gyorsan megtaláltam a szállásomat (itt is nagyjából egy főút van). A város egy félszigetre épült, az óceán morajlása, dörgése még csukott ablaknál is hallható volt éjjel. Lefekvés előtt kimentem a partra, teljesen sötét volt, csak hullámok hangját lehetett hallani. Ez nem hostel, hanem motel szállás, saját fürdővel, kis konyhával. A szomszédban két középkorú amerikai pasas volt, akik barátságosan kérdezgettek ezt-azt.
Másnap elmentem a Whale Watch központba, befizettem a legközelebbi időpontban induló hajóútra. Helikopteres és hajós túra választható nagyjából azonos áron, igaz a helikopteres mindössze félórás, a hajos túra két és fél órájához képest. A túrák szervezési joga a helyi maori közösséget illeti meg, kultúrájuk, hitviláguk ezer szálon kötődik a tengeri élővilághoz, különösen a bálnákhoz.
A túra sikerességi aránya 95%-os, ha nem látsz bálnát, a pénzed 80%-a visszajár. A bálnák pontos helyzetét valami spéci műszerrel, talán szonárral mérik be, nem olyan egyszerű a nyomukra bukkanni. Egyszerre három-négy hajó van kint, plusz a helikopter, ezért a félénk állatok ha tehetik odébb állnak. Folyamatosan a nyomukban vagyunk, a hajó ide-oda megy a vízen, az emberek meg csendben, lélegzetvisszafojtva állnak a hajó szélén és várják, hogy felbukkanjon az állat. Ámbrás cetet kerestünk, ami kisebb mint a kékbálna, de igy is 17 méter a hossza és 40 tonna súlyú, szóval hatalmas. Végül láttunk is kettőt, az egyik Tutu névre hallgat és már huszonöt éve ismerik a szervezők, gyakori vendég ezekben a vízekben.
Az egyetlen kellemetlenség a borzalmasan imbolygó katamarán, ami olyan érzést okoz, mintha az ember atom másnapos lenne. 20 percen belül öt ember hányta el magát, egy idősebb néni az indulás pillanatától az érkezésig rókázott egyfolytában, gondolom neki nem volt annyira szuper ez a nap. Mikor megláttam indulás után a személyzetet gumikesztyűben és papírzacskókkal a sorok között sétálgatni, már gyanakodtam, hogy valami nem lesz oké. A problémát szerintem kissé elhallgatják a szervezők, vagy legalábbis nem hangsúlyozzák ki eléggé. A bálnák mindenesetre csodálatosak voltak, sajnos az össze-vissza imbolygó hajóról nehéz volt jó képeket csinálni róluk.
Kaikoura csodás, este még tettem egy sétát a félsziget végén található kilátóponthoz, ahol néhány fókát találtam a parkoló mellett. Heverésztek a sziklákon, és egykedvűen bámultak rám. Tisztes távolságot tartva, de azért próbáltam közel menni hozzájuk és pár képet készíteni. Ez a környék fantasztikus, alig várom, hogy felfedezzem a Déli-sziget többi részét is. Holnap tovább indulok Chirstchurch felé.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
