Kora reggel útnak indultam, első szerettem volna lenni a Déli-szigetre tartó délelőtti kompnál. Sikerült is, a jegyet a helyszínen vettem meg, majd beálltam a sor elejére és vártam. Hamarosan megérkezett a hatalmas szállítóhajó, és jeleztek, hogy indulhatok. Itt aztán történt egy kis malőr, ugyanis valami rejtélyes okból kifolyólag nem tudtam sebességbe tenni az autót (automata váltós Nissan). Leállítottam, majd újra beindítottam de csak nem akart menni a dolog. Mögöttem elég türelmesek voltak, nem dudáltak, csak kiabáltak, de azt is udvariasan. Eltelt két-három perc, mire rájöttem, hogy azért nem nem tudom elindítani, mert nem léptem rá a fékpedálra. Nagyon furcsa, hiszen már több mint egy hete vezetem ezt az autót, és eddig reflexből ment, most pedig hirtelen elfelejtettem. Végül aztán felkeveredtem autóstúl a böhöm nagy hajóra, szépen leparkoltam raktérben, majd felmentem a fedélzetre. Innen láttam, hogy nem csak személyautók, de kamionok is beparkolnak a hajóra, döbbenetesen nagy kapacitása van ennek a járműnek.
Körülbelül három óra utazás következett, aminek nagy részét a nyitott fedélzeten töltöttem. Közben a Cook-szoros szigeteit fényképeztem, néha kicsit elszunyókáltam, végül a hajó megérkezett Picton nevű településre, ami a Déli-sziget első városa. A hajó beállásakor egy másik "Interisislander" komp éppen visszafelé indult az Északi-szigetre. Pictonban aztán megebédeltem egy helyi hamburgerezőben, majd elindultam mai úticélom felé, egy Motueka nevű településre, ami az Abel Tasman Nemzeti Park kapuja. Itt a Laughing Kiwi nevű hostelt kellett megtalálnom, ahol két éjszakára béreltem szállást.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
