Bármerre járunk

Ausztrália a partvidéket leszámítva híján van a nagyvárosoknak, de úgy is mondhatnám, hogy az outback vidéken (a partmenti részektől a kontinens belseje felé eső félsivatagos, sivatagos terület) igazán nincs semmi, tanyákat, kisebb falvakat leszámítva. Alice Springs - ahonnan tegnap útnak indultunk - a legnagyobb város Darwintól délre, és így is csak nagyjából fele annyi lakosa van mint Ferencvárosnak (nagyjából huszonötezer fő). Előtte, utána tényleg csak a vörös homok.

Szóval ezen a teljesen elhagyatott vidéken van Ausztrália egyik leghíresebb és legszebb látnivalója, az Uluru. Egy vörös homokkő sziklatömb, ahogy tegnap írtam, a három nagy maradvány-, vagy tanúhegy közül a legszabályosabb formájú, legérdekesebb. A másik kettő, a tegnap említett Mount Conner és az Uluru-hoz közelebb fekvő Kata Tjuta (vagy Olgas) névre hallgató. Mivel tényleg semmi, de semmi nincs a környéken, ezért kevés lehetősége van a turistának arra, hogy szállást találjon. Bár Ausztrália hatalmas kempingező nemzet, szinte minden országúti pihenőhelyen vannak a kempingezéshez szükséges létesítmények: grillezőhely (működő elektromos, vagy gázsütővel), wc-k és néhol még zuhany is, nekünk egyrészt csak simán nem komfortos a kempingezés, másrészt pedig ez a vidék állítólag hemzseg a mindenféle veszélyes állatoktól. Így aztán egyetlen választásunk volt, a nemzeti parktól kb 20 km-re lévő Yulara nevű motel/panzió városban megszállni.

Ez a település tényleg csak a turisták miatt jött létre, három-négy nagyobb komplexum van, kis földszintes bungalókkal, van egy nagyobb szupermarket, benzinkút és néhány kifogásolható minőségű, cserébe méregdrága vendéglátóhely. Hiába, ha ötszáz kilométerre van a következő étterem, akkor megeszed a gagyit is. A közelben van egy reptér is, de erről majd később.

Már az érkezésünk estéjén beborult, az egyik tegnapi képen még szivárvány is látható az Uluru felett, estére aztán leszakadt az ég, ami a sivatagban viszonylag ritka lehet, vagyis erre pont nem számítottunk. Az eső egész éjjel kitartott, reggel és délelőtt is folytatódott, ami kicsit elkedvetlenített minket. A nap első felében az Ulurutól kb 30 km-re lévő Kata Tjutát (angol neve Olgas) néztük meg. Ez anyagát tekintve pont olyan mint az Uluru, viszont nem egy nagy, hanem több kisebb tömbből áll.

Kata Tjuta szintén döbbenetes látványt nyújt, ahogy a végeláthatatlan, csenevész bokrokkal teli tájban egyszer csak előtűnik a távolban sima, gömbölyű formáival. Ahogy közeledtünk felé, kezdtem egyre jobban megbarátkozni az esős idővel, ugyanis a félig felhőbe burkolózó hatalmas hegy egyszerűen lenyűgöző látvány volt. Megérkeztünk a parkolóba és körülbelül másfél órás sétát tettünk a hegy körül. A szelek völgye nevű sétaút egy részét jártuk csak be, de így is fantasztikus élményben volt részünk. Ez az időszak ideális a Red Centre felfedezésére, mert még nincs annyira nagyon meleg, kevesebb a turista is a főbb látnivalók körül. A Kata Tjuta közelről nézve is hihetetlen, a szinte teljesen sima, egybefüggő hegyoldal meredeken ível felfelé, a csúcsai eltűnnek a felhőkben. Bizonyos részei elég lankásak a mászáshoz, de ezt elvileg tiltják az itt élő törzsek hagyományai. A szelek völgye mellett van még néhány nehezebb túraútvonal, ami tényleg csak gyakorlott túrázóknak ajánlott.

Délután átmentünk a fő attrakcióhoz, az Uluruhoz. A nemzeti parkban egyébként érvényes jeggyel lehet csak tartózkodni, a főúton sorompós kapuk a jegyvásárlási pontok, kettőnknek ötven dollár volt a háromnapos bérlet. Mire az Uluruhoz értünk már sütött a nap, iszonyú meleg lett és előjöttek a legyek, amiket itt már nem tudtam elviselni, muszáj volt a légyhálót használni a baseball sapkán.

Az Uluru két itt élő törzsnek a szent helye, óriási jelentősége van a hitvilágukban, és nagyon nem szeretik ha turisták tiszteletlenek, felmásznak rá, vagy a kritikus jelentőséggel bíró pontjain fényképeznek. Mászni egyébként ma még hivatalosan lehet, jövő év novembertől lesz végleg betiltva. Egyrészt sérti az őslakosok hagyományait, másrészt marha veszélyes a nem túl meredek, de szinte teljesen sima hegyoldalon felsétálni, sok haláleset történik a felkészületlenség és a hőguta miatt.

Több helyen sziklarajzok díszítik a falakat. Kultúrális értékein túl az élet szempontjából fontos vízgyűjtő helyek és források vannak a közelében. Mivel egy napja szinte folyamatosan esett, ezért páratlan látványban volt részünk: a sima hegyoldalakból nagyon sok helyen ömlöttek le a vízesések, amik a vörös sziklán fekete csíkokként jelentek meg. Lenyűgöző volt!

A hegy több mint háromszáz méter magas, szélessége három kilométer, a kerülete majdnem tíz kilométer. Két és fél, három órás séta volt körüljárni. A gazdag vízlelőhelyek környékén burjánzik az élet, magas fák veszik körbe ezeket a részeket, rengeteg madarat láttunk, szóval egyfajta oázis ez a sivatagban. Sok helyen parkőrök által vezetett túrák vannak, ahol a szikla geológiájáról mesélnek.

Este megint megálltunk a "napnyugta kilátónál", ahol már jó sok ember volt bekészített kamerával, fényképezővel. Az Uluru egyik csodás adottsága, hogy a lemenő nap fényében folyamatosan változik a színe, a világosabb árnyalattól a sötétebb vörösig, ahogy mélyülnek az árnyékok, úgy a felszíne is mintha percről percre más lenne. Végig fényképeztük és videóztuk a naplementét, hatalmas élmény volt látni ezt a kivételes helyet!