Bármerre járunk

Újult lendülettel vágtam neki az 1-es főútnak, hogy még kora délután elérjem a fővárost. Wellington az Északi-sziget déli végén található. Bár lényegesen kisebb, mint Auckland, a fővárosi státuszt azért tudta megszerezni, mert földrajzi helyzete kedvezőbb, közelebb van a Déli-szigethez, innen egyszerűbbnek látszott irányítani az országot.

Az út viszonylag eseménytelen volt, a táj viszont fantasztikus végig. Délután érkeztem a városba, a központi helyen lévő Wild Zebra hátizsákos hostelban foglaltam szobát. A hostel valóban hátizsákos turistákra szakosodott, nincs saját parkolójuk, a szomszédos foghíjtelken béreltem két napra parkolóhelyet. Az épület elég lerobbant, részben felújítás alatt áll. A szoba rendkívül puritán, de legalább egyedül vagyok. Hatalmas közös helységek vannak, ahol állandóan nyüzsögnek az emberek. Az itteni konyha a legnagyobb amit hostelban eddig láttam. Lepakolás után elindultam felfedezni a várost.

Wellington egy öböl partjára épült (Wellington-öböl), hegyek veszik körbe, nagyon kellemes hangulata van. Olyan nagyváros, ami tulajdonképpen egy kisváros. Nagyjából négyszázezren lakják, a "külső" kerületek a környező hegyeken vannak. A városközpont szokásos képet mutat: üzleti negyed, vízparti promenád, kormányzati negyed. Utóbbi izgalmas hely, a törvényhozás épülete nagyon különleges, a helyiek "méhkasnak" hívják, itt ülésezik az új-zélandi parlament. Szemben a Viktória Egyetem jogi kara található, aminek Új-Zéland legnagyobb fából készült épülete ad otthont. Az üzleti negyedben néhány felhőkarcoló jelzi, hogy a globális nagyvállalatok is jelen vannak az országban, de mindössze néhány utcányi tömbről van szó.

A partmenti sétányon épült nemrég az ország első számú múzeuma, a Te Papa Nemzeti Múzeum. Az épület szerkezetileg leginkább egy bevásárlóközpontra emlékeztet. A négy emeleten helyet kapó múzeum nagyon átfogó képet ad az országról, történelmi, kultúrális, és gazdasági szempontból. Az aulában hatalmas, legalább három méter magas Azog szobor áll (a Hobbit filmek gonosz orkja). Félelmetes mennyire kihasználja a helyi turisztikai hivatal a Hobbit filmek népszerűségét az ország futtatására. Láttam olyan Air New Zealand repülőket, amiknek az oldalán a tizenhárom törp menetelt. A múzeum egyik legérdekesebb része a kihalt állatokról szóló kiállítás volt. A parádésan berendezett hatalmas csarnokban a több száz éve kihalt óriásmadarak (Moa-félék) rekonstrukcióit láthatjuk, az állatok hangját is próbálják megidézni mesterségesen. Hátborzongató lehetett ezer éve ezekben az erdőkben sétálni. Egyébként az első naptól kezdve felfigyeltem arra, hogy mennyire más a madárvilág itt, mint európában. A madarak hangja és kinézete is teljesen eltér attól, amit otthon megszoktam, ahogy megszólalnak hajnalban, a fülem azonnal rááll és nem tudok tovább aludni.

 A kormányzati negyed szomszédságában megtaláltam az egyik útikönyv által jelzett "Magyar kertet", amit még 1999-ben hoztak létre a helyi magyar közösség támogatásával és az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád adott át.

A Wellington-i sikló, a belvárosi Lambton Quay-ről percek alatt felrepít minket a városi botanikus kertbe. Itt aztán nagyot lehet sétálni, gyönyörködni a szép virágoskertekben, vagy az öbölre nyíló kilátásban. Itt van a Kelburn park is, ez a kapuja az egyik "hegyi" városrésznek, Kelburn village-nek. Csodás kis villák vannak mindenfelé, illetve néhány vadaspark is, például a Zealandia, amit nagyon szerettem volna látni a madarai miatt, de sajnos zárás után értem oda.

Wellington összességében sokkal jobban tetszett mint Auckland, valahogy nyugodtabbnak, élhetőbbnek látszott. Ez az első olyan város külföldön amire azt tudom mondani, hogy szívesen élnék itt, akár hosszabb ideig is.

A wellingtoni két nap után búcsút veszek az Északi-szigettől, és áthajózok a Déli-szigetre, folytatom a túrát az érdekes látnivalókat ígérő Déli-Alpok vidékén.