A Reinga-fok Új-Zéland legészakibb pontja. Hosszú, fárasztó út vezet ide, az ország Far North nevű régiójában van, az északi-sziget végén. Varázslatos szépségű hely, ahol a Csendes-óceán a Tasmán tengerrel találkozik. A parkolót követő turistaút hosszan kanyarog a hegyoldalban, egészen az út végén található világítótoronyig. Mindenhonnan a meredek sziklafalak látszanak, a panoráma elképesztő akármerre néz az ember. A maorik szerint ez itt a világvége, ahol a holtak szellemei elhagyják a világot.
A keskeny, elnyúló földsáv nyugati oldala, ami megelőzi a Reinga-fokot, a Nintey Mile Beach nevet kapta. Végeláthatatlan homokos partszakasz, ordító hullámokkal. Az ember alig hallja a saját hangját, a látvány itt is szinte felülmúlhatatlan. Yulin, aki erre a napra szegődött útitársammá, szinte közönyösen nyugtázta a helyet, szerinte Ausztráliában egy ilyen partszakasz teljesen hétköznapi látvány. Meglepődött mikor elmondtam, hogy én bizony még csak hasonló helyen sem jártam soha életemben. Yulin nagyon gyorsan beszél, párszor kérnem kellett, hogy lassítson, mert nem értem amit mond. Valami mérnökféle, de nem volt világos, hogy pontosan mit csinál, annyit tudtam meg róla, hogy éppen két munkahely között van, és a hirtelen rászakadt egy hónapos szabadságát tölti most Új-Zélandon.
Northland nyugati oldalán, kicsit délebbre a Reinga-foktól találtam a híres kauri partot, ami a Waipoua erdőségnek ad otthont. Itt nőttek annak idején az óriási kauri fák, melyekből mára alig maradt néhány. A tizenkilencedik század végén ész nélkül termelték ki őket, a kaurifa Új-Zéland egyik legfontosabb exportcikke volt.
Egy helyen komppal kellett átkelnünk, hogy elérjük az erdőt, őszintén nem hittem, hogy eljutunk ma még ide is, de nem sokkal sötétedés előtt megérkeztünk az erdőbe. Itt aztán összefutottunk egy fiatal sráccal és barátnőjével, akik a környéken laknak, és kiugrottak kicsit nézelődni. A srácról kiderült, hogy amolyan kertész-botanikus féle, és a kisujjában van a környék teljes élővilága. Tartott egy rövid előadást a kaurifáról és terméséről, majd hozott nekünk valami tobozféle dolgot, amit előbb Yulinnak adott, aki később rám hagyományozta.
Manapság csak néhányat lehet találni ezekből az óriásfákból, ezért fokozott védelem alatt álló természeti kincsnek számítanak, mind közül a legnagyobb Tane Mahuta, az erdő óriása (lent).
Jócskán besötétedett mire visszaértünk Paihiára, de sikerült még nyitva találnunk egy indiai üzletet, ahol sört és ételt tudtam venni vacsorára. Holnap nagy út vár rám, Northland szubtrópusi vidékét magam mögött hagyva az északi-sziget közepe felé tartok majd, Matamata nevű településre.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
